Vasárnapi kis történet
Vasárnapi ebédhez készülődik a család, a menü tepsis burgonyaágyra fektetett kakukkfüves tarja. Az elvárásoknak megfelelően, illetve inkább az anya elvárásainak megfelelően zajlik az ebéd, mindenki jóllakottan tekintget a romokra. És ekkor történik az, amely miatt tollat ragadtam és megpróbálkozom azzal a felelősségteljes feladattal, hogy a valósághoz hűen próbálok egy képet festeni az eseményekről. Ugyanis a tepsiben való sütés egyik velejárója az egyenetlenség. Kacifántos és talán kevéssé érthető szó, de azt takarja, hogy nem mindenhol egyenlően sülnek meg a belé helyezett alapanyagok, hogy aztán összeálljanak egy íz harmóniává, a zamatok és aromák szonettjévé. Így fordulhat elő az, hogy a tepsi szélére finoman odasül a burgonya. De nem ám arra a koromfekete, bús széndarabkára kell gondolni, ami hajdanán boldog pityókaként tengette napjait, hanem gusztusos, arany barnára sült falatként, mely megszerzéséért érdemes fáradozni az egyszerű ember fiának. Innentől fogva az apa motivációja érthető volt, aki az ügy érdekében kést ragadott és nagy lendülettel nekiugrott felkaparászni a kincset érő falatokat. Arcán gyermeki mohóság ült, keze gyorsan járt és az elmélyült koncentráció jeleként a nyelve kikandikált a szája sarkában. Még ha kevés eredménnyel is, de a művelet bizonyos szemszögből siker koronázta a későbbiek folyamán. Míg az apa arcáról a feltétlen elégedettséget olvashattuk le addig az anya arca egész más gondolatokról és problémákról árulkodott. A sokéves stressz és bajok által kissé elnyűtt, de szépségéből alig vesztő arcon fodrozódó finom ráncoktól szegélyezve ültek mélyen gyönyörű kék szemei. Sokat látott, szerető és gondolkodó ember szemei voltak ezek. Most azonban mereven bámulták a férfit, aki ebből semmit sem észre véve hadakozott tovább a kolompérdarabkákkal. Arcán az érzelmek finom játéka volt megfigyelhető, fejét kissé csóválva figyelte tovább férjét. Vajon mi játszódhatott le fejében? Végiggondolhatta egész életét, hogyan ismerkedett meg a férfival ki később élete párja lett, gyerekeket szült neki és immár 25 éve szerető odaadással élte vele mindennapjait. Ennyi idő alatt bőven volt lehetősége megismerni a másik gyarlóságait, rigolyáit, rossz szokásait, amelyek vagy idegesítették, vagy nagyvonalúan tolerálta őket. Átfuthatott agyán egy másik élet lehetősége, melyet e nélkül a férfi s a gyerekei nélkül él. Igen a gyerekek, ezt talán egyszer sem bánta meg, soha nem gondolt arra, hogy visszacsinálná őket, teljes szívéből szerette őket, élete értelmei voltak. Mégis a hétköznapok végtelenül egyszínű folyamában belegondol az ember a számára kiábrándító dolgok hatására abba, hogy milyen lenne egy másik élet. A szürke folyam miatt végtelenül fáradtan, elnehezülve gondolunk saját magunkra és a feláldozott szép reményekre. Elmúlt már az ifjúság tavasza, a telek jönnek és mennek, az a bizonyos kenyér meg egyre csak fogy. És mi az élet? Egy múló pillanat, egy szar, egy semmi. A nagy kaffkai fogaskerék apró, rozsdásodó csavarjai vagyunk, melyek könnyen pótolhatóak és cserélhetőek. De vajon átfutottak az anya agyán ezek a gondolatok, átsuhantak nagyszerű elméjén a fáradtság ezen keserű hangjai. Azt kell mondanom kedves olvasóm, hogy nem. Csupán arra gondolt végig, miközben választott párját figyelte, hogy a nagy mozgás következtében, amit a kaparászás kelt kilöttyennek-e a poharakból az italok, vagy kifröccsen-e a tepsiből az olaj? Bármily komplikált is a nők gondolkodásmódja, ezen a csinos kis október végi vasárnapon, ebéd után nem gondolkodott el az élet keserűségén, egyszerűen nem akart terítőt mosni. Felvetődnek kérdések, első körben megért-e ennyi szófecsérlést egy ilyen jelentéktelen ügy? Talán érdekesek lehetnek ezek a finom kis érzelmek, amelyek ugyan csak a felszínt kapargatják, mégis mélyről fakadnak. A többi ember nem veszi észre őket, azonban jelen vannak mindentől függetlenül, meghatároznak minket, olyanok, mint egy érzékeny puffer, csak ezek a hétköznapok kihívásaira reagálnak, nem pedig a pH változására. Egy másik kérdés pedig miért értékeljük túl a tettek okát. Figyeljük meg, hogy mindig olyan egyszerűek a motivációk, maximum az út és a kivitelezés a rögös. Azonban ha ebben az irányban akarunk haladni, jóval eltérünk a tárgytól, ettől a habkönnyű kis témától és elmehetünk az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba is. Lehet, vállalkozom erre is, bár fiatal korom és ebből fakadóan szűkös látókörömnél fogva nem érzek magamban felhatalmazást a határok feszegetésére. Talán majd máskor.
