betép a lélek, ha szabadságot érez
száll a széllel egy tenger fölött mint a sirályok,
s fejére piszkít ki letörésén fárad.
az élet múló tünemény csupán
s törékeny, mint a porcelán
születünk, élünk és halunk,
de ha megadatik maradandót alkotunk.
a képzelet egy csoda, oly
bőséges, mint az égi lakoma
teleírja az élet üres lapjait.
elindulunk egy úton, beton
körötte sivár vidék és keselyűk,
ez a 66-os.
de haladtunkban megtelik szépséggel
beragyogja a nap
és pompás virágok illatát hordozza a lágy szellő.
észrevesszük-e mindazt a szépet,
mely utunk mellett nyílik?
leszakítjuk-e a virágot
és kalapunkra tűzzük, vagy
elmegyünk és hervadni hagyjuk?
mikor kondul az a harang
halálos a hangneme,
visszanézünk, levesszük a kalapot
s ha nem üres ügyesen éltünk.
mert ez az igaz boldogság
nem az a sok elcsépelt ostobaság,
mit folyton hallani és olvasni.
észrevenni a szépet, mely utunk minden
percét szegélyezik, megtölteni vele elménk
és tarsolyunk.
szépséggel felvértezett lélekkel
gátugróként veszünk minden akadályt
nevetve és győztesen ugorjuk át.
ha elfoszlik a papír és elillannak a szavak,
akkor se csüggedj, hogy semmi se maradt,
higgy benne, hogy elérkezik a tökéletes pillanat.
kint ülsz a mólón, szembe a végtelen tenger,
átütő a csend, az elme nyugodt és a szív is lassan leáll.
fölszáll a pára, a felhők és hullámok tükrözik a nap első sugarait.
friss és hűvös az idő, éltető a hajnali levegő.
hosszú utad vége már, s elérkezett a béke már, melyet régen vártál.
nem gondolsz arra mit tettél, s mit nem,
csupán átadod magad a varázslatnak,
a természet csodáinak.
Utolsó lélegzet, utolsó szívdobbanás,
s igen már itt van, feljött a nap
teljes pompájában ragyogja be élted utolsó percét.
mosolyogva hunyod be szemed
és fújod ki magadból az életet.
Csodás pillanat!
